Zsolt Béla és a Nagy Háború hősi halottja: Vaskó Balázs

Nemrég olvastam el Zsolt Béla önéletrajzi ihletésű regényét, a Villámcsapást, amely egyszersmind érdekes korrajz a világháború lőtti Komáromról. A főszereplő Schwarz András a bencés gimnázium tanulója, belép a diákok között szerveződő Galilei-körbe. A kör egyik tagja V. Balázs, akiről leírja, hogy később Jászi Oszkár köréhez tartozott, ésa mikor elesett a háborúban, Jászi írt róla nekrológot a Világ című lapban. 

Bár a vezetéknevét nem írta ki, viszonyalg könnyű volt kideríteni, hogy Vaskó Balázsról van szól. Az 1894-es születésű harmadéves joghallgató a cs. és kir. 83. gyalogezred 6. századában szolgált mint tartalékos hadapródjelölt. 1915. augusztus 29-én, pontosan 110 évvel ezelőtt halt hősi halált a galíciai Zulice (ma Ukrajna) mellett. Emlékét az evangélikus templomban elhelyezett emléktábla őrzi. 

A Jászi által írt nekrológ pedig itt olvasható:

Vaskó Balázs emlékének

Az orosz golyó újra leterített egyet azok közül, kik hivatva lettek volna nagyot és népiest cselekedni a mi vérző és elgyötört hazánk ujra felépítésében Ez a leányosam szelíd, alig huszonhároméves fiatal ember, az ő misztikus ragyogásu kék szemeivel, finom és előkelő lényével az egyetemi ifjúság egyik legtöbbet ígérő tagja volt. A legszélesebb körű tudományos érdeklődés, mélyreható analitikus képesség s a való élet intuitív átérzése szinte predesztinálták úttörő elméleti kutatásokra. Esztétikai alapokon nyugvó erkölcsi tisztasága pedig teljes biztosítékot nyújtott arra nézve, hogy a toll kezében sosem leend üzlet, törtetés, vagy a hatalmasok kiszolgálásának eszköze. 

Íróasztalomban fekszik közlésre várva — hisz a háborús paroxizmus finomabb dolgokra alkalmatlan — egy nagyobb tömeglélektani dolgozata, mely fiatal korát el nem áruló éleslátással és tudással bírálja, cáfolja, javítja és egészíti ki a Le Bon szociológiai rendszerét. E tömeglélektani kutatások vezették el már jóval az európai felfordulás előtt a háborító mozgalmak tanulmányozására és csillogó szemekkel beszélt a Norman Angell túlkorán érkezett igazságairól. 

Oh! egy egészen különösen megdöbbentő tragikumuk van azoknak a mártíroknak, akik azzal az új érzelmi és intellektuális szintézissel a lelkükben, mely Vaskó Balázst bevitette, néznek szembe a halállal és ontják vérüket. Csak pár hete küldött egy megindító levelet távoli lövészárkából, melyben Jaurés-beszédemről írva, tanúságot tesz amellett, hogy a fronton küzdők lelkiállapota nem a gyűlölködés, a harag, a nekivadultság. De ezt vád és elkeseredés nélkül irta, nemes és filozofikus nyugalommal, mint valami társadalmi experimentátor, aki a saját meleg vérével kísérletezik . . . 

És tovább hullnak majd épp a legjobbak, a legderekabbak, a legtisztábbak a medrüket vesztett társadalmi erők esztelen árvizében. És tovább folyik az irtózatos megfordított kiválasztás, mely a világ jövő sorsát — és soha válságosabb, bonyolultabb, nehezebb probléma nem volt az a sors, a magyar sors pedig különösen — a testileg-lelkileg gyatrábbak kezébe helyezi. 

Jászi Oszkár.

Világ. 1915. szeptember 18.