Visszaemlékezés: Olofsson Placid tábori lelkész Komáromban

Idén januárban 100 esztendős korában elhunyt Olofsson Placid atya, bencés szerzetespap. Hosszú és példás élettörténetéből most egy rövid időszakot szeretnék kiemelni: Placid atya ugyanis majdnem egy évig Komáromban teljesített szolgálatot, mint tartalékos tábori lelkész. A komáromi állomáshely azonban egyszersmind katonai pályájának a végét is jelentette. A következő szövegrészlet Ézsiás Erzsébet : A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete c. kötetéből származik. A 2004-ben megjelent kötet digitális formában elérhető a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár honlapján.

A felszentelésem után megkaptam a kinevezésemet, mint tartalékos tábori lelkész. Egy évig voltam káplán Győrszentivánban, onnan hívtak be katonának. Hat hét kiképzésre kellett bevonulnom a hadosztályparancsoksághoz, Székesfehérvárra. Mivel már tartalékos főhadnagy voltam, kilógtam a sorból, ezért három nap múlva leszereltek. Behívták viszont hadi szolgálatra a főapát titkárát, Dezsényi Lórántot, a Rómában tanult tudóst. Felajánlottam Kelemen Krizosztomnak, hogy bevonulok helyette, így lettem újra tábori lelkész.

Komáromba kerültem, ahol a katonaság létszáma harmincezer volt. Akkor szerveződött a hadi kórház. Öt iskolát foglaltunk el, kerékpáron jártam misézni. 1941-ben Magyarország még nem volt hadszíntér, de már beléptünk a háborúba. A front egyre közeledett. Meghozták az első, hatnapos sebesülteket. Később rengetegen érkeztek lefagyott végtagokkal. Nem volt altatás, helyi érzéstelenítéssel végeztek mindent. Egy csepeli vasmunkás fiatalember, akinek már nem lehetett megmenteni a lábát, azt kérte, legyek mellette a műtétnél. Próbáltam vele beszélgetni, miközben lefűrészelték a lábát. Utána két mankóval járt, és megtettem szobaparancsnoknak. Jelentenie kellett, ha bementem – katonáéknál vagyunk! Felállt, összecsapta a két mankóját:

– Alázatosan jelentem, főhadnagy úr...

Úgy ültem ott a betegek ágyánál, mint egy pszichológus. Foglalkozni kellett velük, lelkisegély szolgálatot tartani. 1941–42 karácsonyán huszonhárom karácsonyfát díszítettünk, minden kórteremben egyet.

Akkor tanultam meg, hogyan lehet szépen díszíteni a fát pattogatott kukoricával. A társadalom adakozott, a betegek kaptak ajándékot. Volt egy fiatal református lelkész, akkor nősült, ő olvasta fel az evangéliumot, én prédikáltam, az asszony meg kiosztotta a cigarettát, a levelezőlapot, süteményt, amit össze tudtunk gyűjteni.

Egy nagyváradi pincér volt az első halottja a komáromi hadikórháznak. Az első halottra nagyon odafigyeltek. A város összes cigányzenekara eljött muzsikálni, a bőgőt beborították fekete lepellel, és díszmenetben mentünk végig a városon hősi halottnak kijáró tisztelettel. De egyre több lett a halott. Volt, aki flekktífuszban halt meg, azt már csak elkaparták.

Két iskolában állandóan műtöttek. Még én is sorra kerültem egyszer. December 6-a Horthy Miklós névnapja volt. Nem lehetett nem misézni, négy helyen kellett lennem.

Egyikről a másikra kerékpárral mentem, ahogy leléptem róla, kitárult a sérvem. Pokoli fájdalom volt. Leinjekcióztak, jegeltek, hogy legalább a karácsonyt végig tudjam csinálni.

Ünnep másnapján aztán befeküdtem a sebesültjeim közé. Megműtötték lágyéksérvvel altatás nélkül. Komáromban tizenegy hónapig voltam, közben Érsekújvárra is átjártunk felállítani a hadikórházat. Ott már nem működtem. Addigra a tábori lelkészségem csúfos véget ért: lefokoztak. A lefokozásom története nem mindennapi. 1942 nagyböjtje után, áldozócsütörtök előtt volt a tiszti kar közös áldozása. Előtte három erkölcsi oktatást kellett tartanom. A magam fiatalságában a szószékről csupa negatív példát soroltam, amelyeket korábban a sebesültjeimtől hallottam. A prédikáció refrénje az volt:

– Az ilyen viselkedés nem öregbíti tiszti becsületünket a legénység előtt. A harmadik beszédet már nem mondhattam el, mert tizennégy alakulat feljelentett, hogy a tiszti becsületükbe gázoltam. Letartóztattak, Székesfehérvárra vittek, ahol hadbíróság előtt hallgattak ki. Huszonhat példámat kifogásolták, amelyeket név, hely, idő, alakulat megjelölése nélkül mondtam. Tudták, hogy igazam van, de ilyet a Horthy-hadseregben nem lehetett csinálni. A hadbírónak azt mondtam, hajlandó vagyok mind a huszonhat példát név, hely, idő, alakulat pontos megjelölésével a Honvédelmi Minisztérium harmadik ügyosztályának elküldeni. Fenegyerek voltam, lázadó huszonöt évesen. De egy katolikus papot akkor nem lehetett csak úgy elítélni. Az altábornagy felajánlotta, hogy a tizennégy alakulat visszavonja a feljelentését – akkor nincs ügy, engem meg csendben leszerelnek.

– Ha ez megtörténik – mondtam –, akkor én fogom feljelenteni mind a tizennégy alakulatot, hogy a tiszti becsületembe gázoltak.

Végül úgy zárult az ügy, hogy a főapát úr utasítására be kellett tartanom engedelmességi fogadalmamat. Megírtam az altábornagynak, hogy elveim fenntartása mellett rendelkezésére bocsátom a rendfokozatomat. A katonakönyvembe pedig az került, hogy tartalékos honvéd, tehát lefokoztak. Indokul azt hozták fel, hogy „a győzelembe vetett biztos hitet gyengítettem”. Ez az indoklás szemet szúrt egy törzsőrmesternek, aki a Ménesi úti kiegészítő parancsnokságon dolgozott 1955-ben. Oda kellett bevinnem fogság után a katonakönyvemet. Azt tanácsolta, kérjem vissza a rendfokozatomat, erre az indokra a népi demokrácia visszaadja.

– Vigyázzon, – mondtam neki – most jöttem haza a Szovjetunió politikai fogságából.

Jobb lesz nekem tartalékos honvédnak maradnom...

A Közlönyben megtaláltam azt a bejegyzést is, amelyben közzé tették Placid atya rendfokozatáról való lemondását:

Tábori lelkészi rendfokozatáról való lemondását elfogadom dr. Olofsson Piacid (1916. Rákosszentmihály — Reichardt Jusztina) tartalékos tábori lelkésznek.

(Rendelet száma: 48.039/eln. fbü. — 1943. évi augusztus hó 30-án.)

39. számú Honvédségi Közlöny 1943. szeptember 32.

A visszaemlékezésben Placid atya t. főhadnagyként hivatkozik magára, míg a rendeletben csak mint t. tábori lelkész szerepel. Ennek az a magyarázata, hogy a lelkészeknek ekkor külön rendfokozati megnevezéseik voltak - a tábori lelkész az X. rangosztályt jelentette, tehát valóban főhadnagynak felelt meg. Megjegyzendő még, hogy a lelkészeknél ez volt a legalacsonyabb rendfokozat.

 

Placid atya egyenruhában. Érdemes megfigyelni a köpeny váll-lapjait a lelkészi jelzésekkel. A felvétel még 1941-ben készülhetett, mivel a köpeny váll-lapok csak nagyon rövid ideig voltak rendszerben (a kép a fent említett kötetből származik).