Heltai (Herzl) Jenő író katonai szolgálatát 1892-ben kezdte meg a komáromi cs. és kir. 12. gyalogezrednél, mint egyéves önkéntes. 1894 január 1-el tartalékos hadnaggyá nevezték ki az ezrednél, és itt is volt állományban egészen 1902-ig, amikor - az érvényes szabályozás szerint - áthelyezték a . kir. 14. nyitrai honvéd gyalogezred tartalékállományába.
Komáromi katonaélményeinek felhasználásával 1938 októberében egy rövid elbeszélést írt a Pesti Hírlapba, A komáromi híd címmel. A téma aktualitását a Felvidék közelgő visszacsatolása adta.
A komáromi híd
Csakugyan megint átmehetek azon a hármas hídon, amely a cseh Komáromot a magyartól ma még elválasztja?
Amikor egy rozoga fiakkeren először végigmentem rajta, csákó volt a fejemen, kard az oldalomon, aranycsillag a waffenrokkom barna paroliján. Tartalékos hadnagy voltam, Párisból vonultam be fegyvergyakorlatra a komáromi 12-ik gyalogezredhez. Jelentkeztem az ezredirodában, fegyelmezetlen fiatal újságíró, máris kétnapos késéssel. Az ezredes, előkelő kedves osztrák katona végigmért, aranyavesztett fakó portepémet nézte, fojtogató, szűk Waffenrokkomat, amely még mindig szédült egy kicsit a beléjetemetett naftalin szagától, az egész hevenyészett adjusztirungomat, amelyen meglátszott, hogy esztendők óta békésen pihen a sötét pesti szekrény mélyén, mialatt gazdája többrendbeli szerelmi bánatával külföldön csatangol. Az ezredes komoran csóválta fejét. Azt mondta:— Holnapután a brigadéros úr jön inspiciálni. Ebben a waffenrokkban nem állhat eléje. Másik nincs?
Szégyenkezőn, dadogón megmagyaráztam neki, hogy Párisban élek, amikor nem kaptam meg az elhalasztást, amelyért folyamodtam, harmadosztályú lóhalálában rohantam haza, annyi időm volt csak, hogy belebújjak az uniformisba, így is két napot késtem. Szegény újságíró vagyok, a fegyvergyakorlat után visszamegyek Párisba, otthagytam egy ládában minden holmimat, könyveimet, ruháimat, cilinderemet és, ahogy gondosan csomagoló rendes emberhez illik, benne a szappant, a fogkefét meg hat gallért. Mit csináljak egy második waffenrokkal, mikor az elsőnek sem tudom gondját viselni? És szemérmesen rámutattam egy kacér kis lyukra, amelyet a moly rágott bele. Ha már áldozatot kell hoznom, inkább az olcsóbbat választom, Isten neki, nem állok a brigadéros úr elé.
Az ezredes elgondolkozott egy kicsit, másodszor is végigmért:
— Körülbelül ugyanaz a termetünk. Kölcsön adok magának egy waffenrokkot, igazittassa meg a századszabóval ha kell, fegyvergyakorlat után majd visszaadja.
Délután az ezredes ordonánca elhozta a waffenrokkot. Ordóstul. A sok szép kitüntetést rajta felejtették. Vagy szántszándékkal hagyták rajta. Az ezredesnek volt humora. Visszaküldtem az ordókat és virágot az ezredes feleségének. A történetnek hamar híre ment. Az ezredes waffenrokkja jobban megalapozta tekintélyemet, mind addigi egész költői működésem.
Nagy garnizon volt akkor Komárom. A Vár, meg a tizennyolc-husz werk, ahogy akkor az erődítéseket meg a sáncokat nevezték, tele volt katonasággal, gyalogsággal, tüzérséggel. A legénység magyar volt, a tisztikar osztrák, lengyel, horvát, cseh, kevés volt benne a magyar. Német kommandóval vezényeltük a magyar fiukat, akik egy szót sem tudtak németül. Az egész tisztikarban én voltam az egyetlen, aki a dörgő „Halt!“ után magyarul is odaszóltam a bakáknak:
— Kérem, álljanak meg!
Nemcsak azért tettem, mert féltem, hogy a német szót nem értik meg, hanem azért is, mert Párisból jöttem és bennem rekedt még egy kis francia udvariasság. Ez a meglepő és katonai körökben meglehetősen szokatlan vezényszó nemcsak a 12-ik gyalogezredben, hanem az egész közös hadseregben a végletekig fokozta tekintélyemet. A tiszti menázsikban hosszú esztendőkig álmélkodással beszéltek róla. Azt mondták, hogy nálamnál külömb katona talán akad még a hadseregben, de udvariasabb aligha.
Három nyáron, egy-egy hónapig, majdnem naponta, kétszer is végigmentem a komáromi hármas hídon. Korán reggel kirukkoltunk. Jó messzire. A százados kiadta a parancsot. Németül. Direktion: Ácser Wald. Vagy Uhlaner Friedhof. Át kellett menni a mai magyar Komáromba, ahol bizony alig lézengett még tíz-húsz ház. Onnan Ács felé, az erdőbe. Meg az ulánus-temetőbe, amely 1848 emléke még. Déltájban aztán fáradtan meghajszoltan vissza. A komáromi öreg tornyok messziről integettek, de az igazi föllélekzés az volt, amikor a Duna fölött megpillantottuk a hármas hidat. Akkor tudtuk, hogy lassan-lassan hazaérünk. Pedig onnan a werk messze volt még. De a híd a város volt már, a hídon a század kihúzta magát A százados hátraszólt:— Singen!
A legények rágyújtottak a régi bakanótára:
„Komáromi kikötőbe van egy hadihajó,
Közepibe, négy sarkába nemzetiszin zászló
Fújja a szél, fújja, hazafelé hajtja,
A nyolcbeli öreg bakák mennek haza rajta."
Félszemmel a Dunára lestek, ráképzelték a hadihajót meg a nemzetiszin-zászlót, akinek a helyén a kaszárnyában fekete-sárgát láttak csak. És türelmesen várták a nagy hadihajót, aki három évi és hat napi szolgálat után hazaviszi falujába az öreg bakát, holott dehogy kellett annak hadihajó! Még csak vasút se, hazaballagott az gyalog is.
Amikor a háború után először utaztam külföldre, Komáromban már cseh vízumot kértek tőlem. Éjfél tájban érkeztem oda. Az állomás sötét volt, alig világították, sokáig állt a vonat, amíg áttolták a cseh sínre. Aztán jött a vasúti híd, ezt már a csehek építették maguknak. Kinéztem az ablakon, sötét volt a régi Komárom, itt-ott világított benne egy-egy lámpa. Nagy fekete tömb, a nagy templom. A vonat alatt az örök Duna, a megfelezett Duna. És rajta fekete körvonalak: a hármas híd. Az a hármas híd, amely a nyolcbeli öreg bakáknak meg az öreg tartalékos hadnagynak ma a múlt, a magyar fiatalságnak a jövő.
Pesti Hírlap 1938 október 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése