Sziklay János: A hadnagy úr (részlet)

A Magyar Szemle című katolikus irodalmi folyóirat 1889-es évfolyamában bukkantam rá Sziklay János: A hadnagy úr című elbeszélésére, amelyet a lap hat folytatásban közölt le. A szöveg első része számomra a legérdekesebb, mivel az egy életképet mutat be a behavazott Monostori Erődről.

Mivel a leírás meglehetősen érzékletes, úgy gondolom, hogy az író személyes élményein alapulhat. Sziklay János katonai szolgálatáról nem találtam adatokat, a Magyar Katolikus Lexikonban olvasható életrajza azonban megemlíti, hogy 1878-ban szolgálta egyéves önkéntesi évét Pozsonyban. Valószínűleg ekkor kerülhetett valamelyik téli hónap során Komáromba, ekkor volt alkalma megfigyelni a hólepelbe burkolózó erődöt, és az élményt felhasználta A hadnagy úr című írásában. A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy Sziklayból az önkéntesi év végén nem lett tartalékos tiszt.

Sziklay János: A hadnagy úr (részlet) 

Ling Ottó hadnagyot tél közepén helyezték át Komáromba, a monostori erődbe. Egy hét óta változóra fordult az idő. A jég felszakadt a felső Dunán, zajlani kezdett a folyam. Megszűnt a közlekedés a két part között; csak egy nehezen kapaszkodó dereglye adott hirt néha-néha Szőnynek arról, a mi Komáromban történik.
A monostori erőd is el volt hát vágva a várostól. El volt vágva egyáltalában az egész világtól. A süppedékes hóban térdig gázolt az ordonáncz a levelekkel; más nem ment feléje a hóba teljesen elbújt váracsnak.
A környék csöndes volt, mint a halál. A vasúti vonat füstje felszállt a dombra, ott szétfoszlott a sárgás havon, mintha a földből kikandikáló kémények füstje volna.
Azok a kémények pedig hallgatnak. A sánczfolyosókban lakatott katonáknak nem fütenek. Egymás mellé bújva melegítik magukat lehelletükkel. Elég ez is nekik, hiszen úgy sem viszik ki most őket a fagyos szélre, mely harczot viv a nappal; reggelre jégcsapokat rak a csorgókra, hogy egész délig legyen dolga az égi tűznek szétbontogatásukkal. Ha fáznak, ott van éjjel a vastag pokrócz, tart annyi meleget, a mennyi elég, hogy meg ne fagyjanak. Nem szabad őket kényeztetni. Künn az őrállásokon még kevesebb a meleg. Arczukat csapdossa a nyirkos szél, végig kutatja belső öltözetüket, hideg nyomát rajt’ hagyva remegő testükön. Kivált éjjel, mikor nem hall más emberi hangot az őrálló, mint önnön lábainak tompa dobbanásait. A kopasz fák ágai suhognak a szélben, távolról kisértetes morajjal zug a Duna. Egy pillanatra szabadulást ígér egy tüzpont; robogva eltűnik egy pillanat alatt a bevágásban. A vonat volt.Aztán megint kezdődik a rémes csönd a sötét éjszakában.
Dermedten heveredik le a katona két óra múlva az őrszoba kemény falóczájára. Tűz nincsen. A puskaporos torony van őrizetükre bizva; még pipát sem szorongathatnak kezükbe, hogy rajta melengessék.
Jó megszokni a hideget fenn a kaszárnyaszobában, hogy ki lehessen állani az őrségen.
Megváltás harsonájaként zeng a kürtös ébresztő jele.
Még sötét van, csak hat óra. De a katonának talpon kell lennie. A kaszárnya ablakai megvilágosodnak; egyetlen lámpa világánál öltözik a nagy szoba, porol, söpör a soros. Vaczogva kapják magukra a ruhát a legények. Egy páran még meghúzódnak a pokrócz alatt, fürdőzve testük melegében. Olyan kegyetlen világ van a takarón kívül! A napos meglökdösi a húzódozókat gémberedett markával; ő is meleget kap ettől a gimnasztikától. Föl föl!A szél beüvölt az ajtó hasadékon, kész biztató az ébredésre.A tiszti lakban is világosodni kezdenek az ablakok. Ki félórával, ki egy órával később, midőn már közeledik a pitymallat.
De a sárgafényü ablakok nem látnak tovább az udvarnál. Határt vet nekik a sánczvonal. Nem lát itt ki senki; be sem lát senki. Egy nagy börtön az egész, a hol szabad emberek élik fogságukat.
Földdel fedett kőépületek, homokkal süvegezett koczkafalak, mellvédes sáncz, tar ákáczokkal beültetett udvar, az ákáczok mögött régi tekék s bombák prizmái: ez volt Ling hadnagy kilátása. Pléhköpenybe burkolva fekszenek az ászokon a lekapcsolt ágyucsövek. A fekete bádogburkon még megmaradt egy maroknyi hó, tisztán, fehéren. Azt látszik ez is mondani: béke.
Ernyesztő, kétségbeejtő béke. Unalmas egyhangúság.
Lelke repülni szeretne, ki az emberek sokaságába, a zaj világába. S ide van csatolva e kőtömeghez; a műveit világ ezer hangú polifoniája helyett nem hall egyebet egész nap, mint az üldözött ujonczok, a bundások fegyvereinek monoton csörrenését, a mint a rósz idő elől a sötét folyosóra szorulva, mosdatlan szájú altisztek káromkodásai közt csinálják ezeredszer ugyanazt a fegyferfogást.

Magyar szemle 1889. március 3.