Osztrák Arany Vitézségi Érmesek Komáromnál 1849 (I. rész)

Amikor témát kerestem ehhez a bejegyzéshez, eszembe ötlött Adolf Ascher: Gut und Blut für unsern
Kayser című kötete. Ascher munkája nem más, mint egy gyűjtés az Arany Vitézségi Érmet elnyert katonákról, amelyet 1898-ban, Ferenc József 50 éves uralkodói jubileuma alkalmából jelentetett meg. A kötet háborúk szerint sorolja fel az Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katonák nevét, alakulattal, rendfokozattal, a fegyvertény idejének és helyének megjelölésével. Néhány, akkor még élő katonáról hosszabb ismertetés is olvasható a műben, sokszor az illető portréjával illusztrálva.
Hozzátenném, hogy ebben az időben legalább 70, Arany Vitézségi Éremmel kitüntetett katona volt életben, közülük 13-en még aktív szolgálatot teljesítettek a cs. és kir. haderő valamelyik alakulatánál.

Innentől egyszerűnek tűnt a munka: egyszerűen végigpörgetni az 1849-es évvel foglalkozó fejezetet, kigyűjteni azokat, akik valamelyik Komárom alatt vívott összecsapásban mutatott teljesítményükért kapták meg az Arany Vitézségi Érmet, és már kész is a poszt, vagy legalábbis a váza. Hamar szembesülnöm kellett azonban azzal, hogy Ascher bizony nagyon sok esetben csak a haditett helyszínét tüntette fel, a dátumot nem, sok katonánál pedig a fegyvertény helye is hiányzott. Elsőre húsz olyan személyt találtam, aki Ascher szerint Komáromnál érdemelte ki az Arany Vitézségi Érmet, konkrét dátum azonban csak kettőnél szerepelt.

Sajnos levéltári kutatásra a bécsi Kriegsarchivban nem volt lehetőségem, így felütöttem az ezredtörténeteket, egyrészt a dátumok pontosítása végett, másrészt reméltem, hogy ezek segítségével néhány haditett-leírással is színesíthetem a posztot. Némileg meglepve vettem azonban tudomásul, hogy több ezredtörténeti kötet adatai ellentmondanak Ascher művének. A "Gut und Blut" c. kötet szerint például a cs. kir. 4. ulánusezred hat katonája szerzett Komáromnál AVÉ-t. Az alakulat 1901-es ezredtörténete szerint azonban e hat fő közül öten valójában az augusztus 9-én vívott temesvári csatában mutatott teljesítményükért kapták a kitüntetést. Ezen felül az is kiderült, hogy az ezred egy másik katonája viszont Komáromnál kapta az AVÉ-t, nála Aschernél más helyszín szerepel. 

További zavart okozott, hogy Ascher könyvében több érdemszerzőnél jogutód alakulatot tüntetett fel: 1895-ben a vértes és a svalizsérezredek már nem léteztek ezeket addigra dragonyos vagy ulánusezredekké szervezték át. 
Végül az ezredtörténetek segítségével 18 osztrák hadseregbeli katonát találtam, akik Komáromnál kaptak Arany Vitézségi Érmet. A következő posztokban az ő történetüket olvashatjátok.

Az első komáromi csata 1849. április 26.

Martin Kuschlan, a cs. kir. 17. (Hohenlohe-Langenburg) sorgyalogezred tizedese. 

A Laibach (Ljubjana) környékéről kiegészített ezred 4. zászlóalja vett részt Komárom körülzárásában, és ez volt az az osztrák alakulat, amely 1849 április 26-án hajnalban tulajdonképpen "arcba kapta" a magyar támadás élét képező Kiss-dandárt. A zászlóaljparancsnok, Franz Mundslinger őrnagy szinte azonnal elesett, a honvédek három tisztet és 323 katonát elfogtak. Az 1911-es ezredtörténet ugyan nem részletezte a zászlótartóként szolgáló Kuschlan tizedes hőstettét, de valószínűsíthetően a posztjával volt összefüggésben: megmentette a rá bízott zászlót az elvesztéstől, és ezredét a szégyentől (mellesleg saját magát is, mivel a zászlótartónak nem "illett" túlélnie a zászló elvesztését). Martin Kuschlan cselekedetét az Arany Vitézségi Érem mellett őrmesteri előléptetéssel is honorálták. Később pedig nyugdíjas állást kapott a cs. kir. erdélyi postaszolgálatnál.

Johann Geiger, a cs. kir. 5. (Auersperg) vértesezred tizedese 

Carlo/Andreas Pesenti, a cs. kir. 7. (Kress) könnyűlovasezred tizedese

A csata későbbi szakaszában Csémpuszta mellett találkozott a Joseph Kißlinger ezredes vezette osztrák nehézlovas-dandár Nagysándor József lovasságával, amely a 2., 3. huszárezredből és a lengyel légió dzsidásaiból állt. Kißlinger ezredes igazi vén csatló volt, a napóleoni háborúk veteránja, legénységi sorból küzdötte fel magát ezredparancsnokká. Az események idején már közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, mivel 1792-ben született. Csémnél azonban elragadta a harci láz, és katonáit megelőzve egyedül ugratott a magyar huszárok közé, akik irgalmatlanul összevagdalták: 22 vágott és egy szúrt sebbel, eszméletlenül fordult le a lováról. Kißlinger életét a 7. könnyűlovasezred katonái: Ludwig Pulz főhadnagy és Carlo Pesenti tizedes mentették meg, akik a nyeregből leszállva vitték biztonságba az ezredest. Az 5. vértesezredből Johann Geiger tizedes volt az aki néhány emberével visszaszorította a huszárokat, így lehetőség nyílott Kißlinger kimenekítésére. Pulz főhadnagy a Vaskorona-rend 3. osztályát, míg Geiger tizedes és Pesenti tizedes az Arany Vitézségi Éremet kapták.

Kißlinger ezredes felgyógyult sérüléseiből: egy hónappal később megkapta vezérőrnagyi kinevezését, és mellé a Lipót-rend lovagkeresztjét. Még tíz évet szolgált, 1859-ben címzetes altábornagyként vonult nyugalomba, 1883-ban hunyt el 90 évesen.
Meglepő módon két ábrázolást is találtam az esetről: az elsőn Kißlinger ezredes vagdalkozik az őt körülvevő huszárokkal, míg a következőn azt a jelenetet láthatjuk, amint Pulz főhadnagy és Pesenti tizedes éppen felemelik a sebesült dandárparancsnokot.

 

A poszt illusztrációi az Annie S K Brown Military Collection-ból származnak.The source of the illustrations is the Annie S K Brown Military Collection.

(Folyt. köv.)