Damnatio memoriae

A damnatio memoriae kifejezést biztosan sokan ismerik - szó szerint az "emlékezet elátkozását", azaz kitörlését jelenti. Gyakorlatát már az ókori Egyiptomból is ismerjük, amikor a fáraók kitöröltették a feliratokból a nekik nem tetszó elődeik nevét, de a Római Birodalom idejében is létezett ez az eljárás. De említhetnénk a sztálini érát is, ahol a perbe fogott és kivégzett funkcionáriusokat eltűntették a fényképekről. 

Valamiért sokan szükségét érzik annak, hogy amikor a saját családi hagyatékból régi fényképeket, dokumentumokat értékesítenek, eltüntessék vagy olvashatatlanná tegyék az azon szereplő neveket. Kitüntetésgyűjtők gyakran találkoznak azzal a jelenséggel, hogy egy-egy személy kitüntetéseihez tartozó adományozó okiratokat, igazolványokat a leszármazottak kidobják, megsemmisítik, azzal az indokkal, hogy azon szerepel az egykori tulajdonos neve. 

A jelenség okainak boncolgatásába nem szeretnék belemenni, de a saját, múltat kutatói szemszögömből nézve végtelenül szomorúnak érzem ezt az eljárást, hiszen információk vesznek el általa.

A mostani bejegyzésben néhány ilyen esetet szeretnék bemutatni. 

Elsőként "Béla", aki a róla készült portrét 1889 október 2-án dedikálta. A felvétel alapján a cs.

és kir. 5. vártüzér zászlóalj egyéves önkéntese lehetett. A dátum felett jól látható a kivakart felirat. Először azt gondoltam, hogy Béla vezetékneve állhatott ott, de jobban megnézve arra jutottam, hogy valószínűleg annak a nevét írta oda, akinek dedikálta a képet. A Mager Ottó Duna utcai műtermében készült felvétel több mint 130 éves, így nehéz elképzelni miért gondolta úgy bárki is, hogy a felirat diszkreditálhat valakit. 

A következő képeslapot 1935-ben adták postára Észak-Komáromban. A feladó valószínűleg egy itt szolgáló csehszlovák katona lehetett, a címzett pedig egy hölgy. Itt az elkövető biztosra ment, és fekete tintával gondosan átfirkálta nem csak a nevet és a címzést, hanem az üzenet minden egyes sorát is. A tinta azonban nem fedett tökéletesen, így egy türelmes (és szlovákul tudó) kutató valószínűleg ki tudná hámozni a képeslap szövegét. 

A harmadik kép csak áttételesen kapcsolódik Komáromhoz, pontosabban a 12. gyalogezredhez. A felvételen egy hadnagy látható csapatutász jelvénnyel, fekete sapkája oldalán kicsit rosszul láthatóan, de a 126-os szám olvasható. A kép hátlapján felirat volt, ezt azonban valaki papír és ragasztó segítségével megpróbálta eltűntetni. Ebben az esetben szerencsére egy papírrestaurátor szakember el tudta távolítani a ragasztót, így feltárult a következő szöveg: 

Gábriel István t. hadnagy, Károly kereszt, bronz vit. érem

nevezett 1916 aug. elején a Bruszilov-offenzíva idején Galinovits Zborov? körül dúló harcokban majd 1917-ben szolgálatot teljesített Olaszországban Piavénál később Asiagónál.24 havi arcvonalbeli szolgálat után 1918 októberében szerelt le Esztergomban.

26. gye

Az arcképet [...] kérem vissza!

Eszergomban 1918 augusztus Pista

 A képen látható s emély kiléte tehát kiderült. A szövegből ítélve valamiféle adattárba szánhatták a képet, ami azonban valószínűleg nem keszült el. Gábrielről Békássy Jenő: Komárom és Esztergom vármegyék ujjáépitése Trianon után c. kötetéből a következőket tudhatjuk meg:

A sapkáján lévő szám egy, a háború végén felállított alakulatr utal: 1918 június 15-én a 12. gyalogezred IV. zászlóaljából valamint a győri cs. és kir. 19. és az esztergomi cs. és kir. 26. gyalogezredek IV. zászlóaljaiból felállították a cs. és kir. 126. gyalogezredet. Az alakulatot a cs. és kir. 53. gyaloghadosztályba osztották be. A 126-osok június 29-én igen súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor az olasz támadás áttörte az 53. hadosztály arcvonalát. 

Gábriel alakulata egyébként fekete hajtókát viselt, azonban az 1918-ban felállított "új" ezredek számára egységesen búzavirágkék hajtókát írtak elő, ez magyarázza a világos tónusúnak látszó gallérhajtókát.