A komáromiak többségének bizonyára nem ismeretlen a zeneszerző, Lehár Ferenc neve. A városban született művész emlékét mindkét városrészben utcanév, Rév-Komáromban pedig park és szobor is őrzi.
A mostani bejegyzés azonban inkább édesapjáról, Franz Lehárról szól, aki maga is zenész illetve zeneszerző volt. Lehár katonazenészként lépett be az osztrák hadseregbe, majd a cs. kir. 50. gyalogezred zenekarának karmestere lett. A katonazenekarok karmesterei ekkoriban meglehetősen érdekes státuszban voltak: őket ugyanis nem a hadsereg, hanem az adott alakulat fizette, amelynél szolgáltak. Bár sokan közülük rendelkeztek katonai (katonazenészi) múlttal, a karmesterek nem voltak katonák, csupán az adott ezred polgári alkalmazottai. Az ezred tiszti egyenruháját viselték, a rendfokozati jelzés helyén lantjelvénnyel, és társadalmi vonatkozásban tisztnek számítottak. Az alakulat zenekarát csupán művészeti szempontból irányították, más tekintetben a zenészek elöljárója az őrmesteri rangú ezreddobos volt.
Az 50. gyalogezred román határőrezredként alakult 1762-ben, 1851-ben szervezték át sorgyalogezreddé, Gyulafehérvár hadkiegészítési központtal. Az ezred tulajdonosa 1857-től I. Frigyes badeni nagyherceg volt. A legénység nagyobb része román nemzetiségűekből állt.
Az ezred az 1866 június 24-én vívott custozzai csatában fényes haditettet hajtott végre, amikor meghátrálásra kényszerítette az Oliosi falunál álló olasz erőket. Az összecsapásban az ezred 133 katonája maradt holtan a csatatéren, közük volt az alakulat parancsnoka, Carl Schwaiger ezredes is.
Az ezredzenekar karmestereként működő Lehár a csata emlékére még abban az évben megkomponálta az Oliosi-indulót, amely Oliosi rohaminduló néven is ismert.
Az itáliai hadszíntérről az ezredet Bécsbe helyezték, majd onnan 1868 augusztusában Komáromba, ahol 1871-ig állomásoztak. Franz Lehár itt ismerte meg Neubrandt Krisztinát, akit 1869 május 4-én feleségül vett, Ferenc nevű fiuk majdnem pont egy évvel később, 1870 április 30-án született meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése