A Nagy Háború hősi halottja: Engel Adolf

Ez is úgy kezdődött, mint sok más kutatás: valami merőben mást kerestem, mikor megakadt a szemem ezen az íráson a Komáromi Ujság 1916-os évfolyamában. A városi temető katonasírjairól szóló írás szerzője név szerint említi Eng(e)l Adolf őrmestert, a 18. számú helyőrségi kórház altisztjét, aki a tudósítás szerint igen sok időt és energiát fektetett abba, hogy a hősi halottak sírjai méltó módon nézzenek ki. 

Tovább böngészve az újság számait, a következő évben már a szegény őrmester nekrológja jött szembe. Ekkor már felrémlett, hogy neve ismerős volt valahonnan: mégpedig az észak-komáromi zsidó hitközség hősi halottainak emléktáblájáról. A korábbi kutatásaim során nem sikerült őt azonosítanom - mostanáig. 

Engel Adolf 1876-ban született a Turóc vármegyei Nagyturányban, és valószínűleg kötelező katonaidejének letöltését követően, 1896 körül továbbszolgálatot vállalt és a hadseregben maradt. Ha nekrológjának hihetünk, mindvégig a komáromi helyőrségi kórház egészségügyi osztagának állományába tartozott.

A háború kitörésekor nem került a harctérre, de ő is a világégés áldozata lett. 1917. február 20-án Bécsben, az ottani 1. helyőrségi kórházban hunyt el, egy középfülgyulladás szövődményeként fellépő agyhártyagyulladás következtében. A halotti anyakönyvet kiállító katonaorvos azt is rávezette az okmányra, hogy betegségét a háborús fáradalmak okozták, aminek értelmében ő is hősi halottnak tekintendő. Hogy a bécsi kórházba hogy került, nem tudni. Csupán feltételezem, hogy a jobb ellátás reményében küldték oda elöljárói, de sajnos már a császárvárosban sem volt számára segítség. 41 éves volt. 

Ha a temetői nyilvántartásnak hihetünk, Engel őrmester a mai napig a bécsi Zentralfriedhof 076B parcellájában nyugszik a 25. sor 9-es sírhelyén. Ha legközelebb Bécsben járok, igyekszem felkeresni a sírját. 

Emlékét az észak-komáromi zsidó hitközség hősi halottainak emléktáblája őrzi.

A komáromi katonasírok.

Úgy délután három óra felé szokott felhangzani a katonabanda megható gyászindulója a megye-utcai katonakórház előtt.

- Katonát temetnek - mondogatják az arra járók és meg-meg állnak egy percre, amint felvonulnak lassan a katonák, aztán jön a halottas kocsi és néha-néha utána egy-egy rokon vagy ismerős. Mert bizony sokszor, a nagyon távollakó szülők, rokonok már csak akkor érhetnek ide, amikor szeretett hősükre szelíden ráborult a csendes hazai rög ottkint a kakukfüves komáromi temetőben.

Ha nincs is koporsót kísérő szülő vagy rokonság, a bajtársi szeretet meleg részvéte ott lépdel a koporsó körül. A kórházban elhunytakat is, mint hősöket, katonai pompával kísérik ki utolsó útjukra, ahonnét nincs többé visszatérés.

Sokszor a szegény szülő csak hetek múltával jöhet el a régi városba, ahová most már őt egy fölhantolt sírhalom röge köti. A bánata kétszeres, nem lehetett ott fia temetésén, nem gondozhatja szeretettjének sírját könnyes fájdalommal telitett buzgalommal, szeretettel.

A vasút - szerinte csigalassusággal hozza őt erre a kőszűz városa felé. Mikor megérkezik, idegen arcok között jár, kel, mire megtudja, hogy merre van a temető, ahol az ő drága fia alussza az örökös siri álmát. A temető előtt

összefacsarodik a szíve, hogy amilyen rideg, közömbös volt a város képe, melyen elhagyatott lehet a temető, a holtak városa. Meg fogja-e vajjon találni a szegény fia sírját.

Aztán beér a temetőbe, lassan közeledik a katonasírok felé. A könnyein át felcsillan a

bánatos, de mégis megnyugtató mosoly. Hiszen az ő fia egy szép, virágos, gyeppel szegélyzett kertbe jutott örök pihenésre. A sírok gyönyörű rendben sorakoznak egymás mellé, mind gondozott, ápolt, mintha mindegyiknek a kis huga, az anyja, a hitvese, a menyasszonya, vagy a kis leánya gondos keze ápolná, öntözné, rendezné azt a drága sírt. A bánat könnyeibe a megkönnyebbülés derűje szivárványt sző, hát nincs elhagyva az én jó fiam, az én jó apám, az én jó uram, az én édes vőlegényem sírja, féltő gond virraszt itt is fölötte bar messze van az otthontól, a szülői háztól.

Aki kisétál a holtak csendes, minden földi kínt, bánatot eltakaró, elsimító birodalmába, s

a katonasírokhoz ér, jóleső érzéssel látja ott azt a példás rendet, gondos kezelést, amely

dicséretére válik annak, akinek a műve ez.

A derék férfiút Engl Adolfnak hívják, a helyőrségi kórház kiváló szanitéc őrmestere, aki

az emberfeletti munkát igazán dicséretes gyorsasággal, csinnal, ízléssel és szeretettel oldja meg. A sírokat meglátogatók örök hálája legyen a legszebb jutalma e derék férfinak.

Komáromi Ujság 1916. június 8. 

-- Halálozás. Engel Adolf őrmester f. hó 20-an rövid szenvedés után Wienben, az első

számú helyőrségi kórházban elhunyt. A megboldogultat f. hó 22-én helyeztek örök nyugalomra a Wieni központi temetőben. Temetésén a komáromi helyőrségi kórház négy kiküldöttel képviseltette magát.

A megboldogult húsz év óta a komáromi helyőrségi kórházban teljesített szolgálatot, hol

fölöttesei mint bajtársai tiszteletének és becsülésének örvendett. Elhunytáról bajtársai gyászjelentést adtak ki, és családja számára pedig gyűjtést rendeztek, mely közel másfélezer koronat eredményezett.

Komáromi Ujság 1917. március 1.