A 19. század közepén, a nyomdatechnika fejlődésével kezdtek elterjedni a pecsétbélyegek, a korábban évszázadokig használt viaszpecsétek kiváltására. Funkciójuk nagyrészt megegyezett, a ragasztós hátú pecsétbélyegeket jellemzően iratok hitelesítésére, összefűzésére, illetve levelek, esetleg csomagok lezárására használták. Leginkább a hivatali ügyintézések során alkalmazták, hiszen olcsóbb és egyszerűbb volt a használata, mint a viszapecséteké.
A 18. század végére a komáromi erődrendszer elvesztette katonai jelentőségét, a hadsereg felhagyta, a nagy földrengések erősen megrongálták. A napóleoni háborúk alakulásával azonban az osztrák hadvezetés és az uralkodó egyre inkább szükségét érezte egy olyan megerősített hely kialakításának, ahová szükség esetén vissza lehet húzódni és amely képes ellenállni egy nagyobb ellenséges ostromseregnek. Így került fel Komárom újra a katonai térképekre, azonban a leromlott erősséget sürgősen "karba kellett helyezni". Ezzel a feladattal az uralkodó Johann Gabriel Chasteler de Courcelles (1763-1825) altábornagyot bízta meg, aki 1808 tavaszán látott neki a feladatnak. A nagyszabású feladat részeként jelentős mennyiségű építőanyagot, valamint szakképzett munkásokat kellett szerezni, hiszen volt bőven kijavítanivaló az erődrendszeren. A katonák mellett civil mestereket is foglalkoztattak, ennek tanúsága a most bemutatott dokumentum.
A gépelt táblázatban az alakulat neve mellett az elhelyezése, illetve a parancsnok neve szerepel, az 1940-es állapotnak megfelelően. A jegyzék 128 katonai szervezet adatait közli, ebből 28 Komáromban települt. A mai bejegyzésben ezeket teszem közzé.
Egy csinos kiállítású füzet került a kezeink közé, amely röviden, dióhéjba szorítva kellemes, lebilincselő stílusban mondja el a mi hős 12 - es ezredünknek igazan mozgalmas történetét különösen kiemelvén azt a rendíthetetlen bátorságot, hősiességet, amellyel ez a vasdandár a most folyó világháborúban soha el nem múló, soha el nem homályosodó dicsőséget szerzett.
A nemcsak a történészt, de a laikus érdeklődőt is lekötő ízléses füzet német nyelven is megjelent s kiosztásra kerül a vitéz 12 - es gyalogezred derék legénysége között, hogy az ősi, szittya magyar vér még magasabb lángra lobbanjon és hasonló dicső tettekre buzdítson. Kétszeres elismerés illeti tehát Lében ezredest, aki e derekas munka elvégzésével megbízta a tudós szerzőt, aki — mint minden művével — ezzel is gyarapította írói babérait.
A kötet anyagából most két saját tanulmányomat szeretném az olvasók figyelmébe ajánlani:
Bálint Ferenc: Komárom veszteségei a Nagy Háborúban. (2015)
Bálint Ferenc: Elfeledett komáromi háborús emlékművek. (2017)
Az ezredtörténeti feldolgozások az 1860-as években kezdtek megjelenni, és az első világháborúig szinte valamennyi, jelentősebb múlttal rendelkező gyalog-, és lovasezred készíttetett ilyet. Némely munka szerző nélkül jelent meg, többet az adott alakulat egy, vagy két tisztje jegyzett alkotóként. Akadtak "hivatásos" ezredtörténet-írók is, mint lovag Gustav Amon von Treuenfest arciér testőr százados, aki egymaga húsznál több ilyen könyvet szerzője volt.
A mellékelt dokumentumot egy kedves barátomtól, Hideg Istvántól (Vasi k.u.k. matrózok Hagyományőrző Csoport) kaptam közlésre. Az okmányt 1913 május 1-én állították ki. A rajta névvel és címmel szereplő ötven haditengerész az SMS Zrínyi pre-dreadnought csatahajón szolgált. Az irat létrehozói írásban rögzítették, hogy hét esztendővel később, 1920 május 1-én (tehát pont 100 éve) újra találkoznak. 
Az I. világháború alatt a Vöröskereszt Magyarországon is igen aktívan részt vett a sebesült katonák ellátásában. A szervezet tevékenységének anyagi fedezetét jórészt adományokból teremtették elő, a munkát pedig önkéntesek végezték. Az adománygyűjtés egyik formája volt a szórakoztató rendezvények szervezése, amelyek bevétele a szervezet kasszáját gyarapította. Komáromban 1916 június 29-én Péter Pál napján rendeztek egy ilyen eseményt, amelyről a helyi sajtó is beszámolt. A bemutatott tárgy egy meghívólevél, amelyet a rendezvény egyik önkéntesének, bizonyos Liszkay Irénnek küldtek. A kőnyomatos eljárással sokszorosított formalevelet maga a várparancsnok, Konstanz Dobler von Friedburg altábornagy írta alá.
Az 1799-1802 között vívott második koalíciós háború első évének egy fényes győzelme volt Mantova városának bevétele. Az osztrákok 1797-ben, fél éves ostrom után veszítették el az erősséget. 1799 júliusában Kray Pál táborszernagy vezetésével igyekeztek visszavenni a stratégiai fontosságú, és igen jól védhető települést a franciáktól. Napóleon úgy számolt, hogy a jelentős számú és készletekben bővelkedő védősereg legalább novemberig képes lesz tartani magát. Annak megállapítása végett, hogy magatartásuk sértette-e a magyar nép érdekeit, igazoló eljárás alá kell vonni a következő személyeket:
a) a honvédségnek tényleges szolgálatot teljesítő hivatásos, szolgálatonkívüli viszonybeli és tartalékos tisztjeit, tisztviselőit és tiszthelyetteseit;
Igazolás
Kiadatott BEZNOSZJUK ALEKSZANDR vöröskatonának, azon alkalomból, hogy kitüntette magát a harcokban GYŐR és KOMÁROM elfoglalása során, a Szovjetunió marsallja, legfelsőbb katonai parancsnoka, Sztálin elvtárs 1945. március 28-án kelt 315. számú parancsával HÁLÁJÁT FEJEZI KI.EGYSÉG PARANCSNOKA: KARPUK gárda őrnagyTÖRZSFŐNÖK: PODOBIN őrnagy
Ebben a bejegyzésben egy 1940-ben keletkezett dokumentum olvasható, amely egy tanúvallomás fogalmazványa. A szöveg bizonyos Kacz Lajos I. világháborús harctéri szolgálatát írja le. Bár a dokumentumból egyértelműen nem derül ki, az irat valószínűleg abból a célból készült, hogy Kacz Lajos a kardokkal és sisakkal díszített Magyar Háborús Emlékéremre való jogosultságát igazolja. A Felvidék 1938-as visszacsatolását követően számos ilyen beadvány született, mivel az addig a trianoni határokon kívül élő veteránok többségének nem volt lehetősége az 1929-ban alapított emlékérem beszerzésére. Magyarország Tiszti név-és Címtárában sikerült megtalálni Kacz Lajost, aki - mint a jegyzőkönyv is említi - a komáromi m. kir. törvényszék irodafőtisztje volt. A Címtár 1944-es kiadás szerint Kacz Lajos a Bronz Vitézségi Érem és a Károly Csapatkereszt mellett ekkor már a Háborús Emlékéremmel (valamint az Erdélyi Emlékéremmel) is rendelkezett, tehát sikeresen bizonyította a jogosultságát.
